A tegnapi napon a szokásos napi poszt elmaradt, mivel sajnos nem jutott időm a bejegyzés megírására és szerkesztésére. Ennek az volt az oka, hogy bulizni indultam a dublini éjszakában.
Előkészületek
Egy bulizáshoz több dolog szükséges (legalább is nálam): megfelelő ruházat, megfelelően összepakolt bulizófelszerelés, illetve (ha vendégségbe hívnak) akkor valamilyen ajándék (18 év fölött előnyben részesül bármilyen alkohol).
Ha az ember nyelvtanfolyamra megy, nem gondol arra (én nem gondoltam rá legalább is), hogy több szettnyi bulizós (kicsit formálisabb) ruhát rakjak be a bőröndbe, így turkálók (itt second hand shop) után néztem a térképszoftverem segítségével. Nem is olyan sokat kellett keresnem, gyorsan találtam kb. 20 darab jelöltet, amiből egy mindenképpen útba esett (St. George’s Street-en van). Itt sikerült öt egységnyi európai valutáért beszereznem egy nagyon kellemes (Dunnes Store saját márkás), fehér-kék csíkos inget.
A Dunnes-ban (mert ugye az is van a St. George’s Street-en) beszereztem még egy karton almacidert is. A az otthoni gyors váltás után, mindezekkel (plusz japán csodakamerámmal) felszerelkezve belevetettem magamat az éjszakába.
Mivel már régen volt, tömegközlekedjünk egy picit!
Az eposzi kellékek közül szerintem az egyik legkevésbé ismert a retardáció, más néven késleltetés. A retardáció célja (ahogy ezekből a sorokból is érezhetjük) a cselekmény késleltetése és a feszültségkeltés.
Szóval amióta itt vagyok Dublinban minden nap igénybe veszem a TFI (Transport for Ireland) buszjáratait. Ezalatt az idő alatt vegyes érzelmek gyűltek bennem. Egyrészt nagyon tetszik, hogy a buszon (és alapvetően egy csomó helyen) lehet használni a szökkenőkártyát, illetve hogy nincsenek ellenőrök és így ellenőrök miatt kialakult “dugók” sem (mint mondjuk a kettes metrónál Budapesten).
Viszont az, hogy a busz csúcsidőben konkrétan orosz rulett jelleggel működik, az szerintem tarthatatlan. Értem én, hogy az emeletes buszok több embert tudnak elvinni, de az nem jelenti azt, hogy 15 percenként kell járnia a busznak csúcsidőben is. Jó lenne, ha sűrítenék a járatokat (itt a kettes metróra kacsintok), így gyorsan elmozgatva azt a hihetetlen mennyiségű ingázót, aki ilyenkor buszozna a Luas [ír; jelentése “sebesség”] (zöld vonal) vagy DART által le nem fedett területekre.
Na most, hogy kellemesen retardálódtunk, folytatódjék a cikk.
NCIS: Dublin
Fogalmazzunk úgy, hogy az este folyamán nem készültek nagy mennyiségben fotók, videó- és hanganyagok, mivel nem ezzel voltam igazából elfoglalva. Így a most követező anyagok a fényképezőm, illetve a különböző magamnál hordott szenzorika (pl. okosóra, okostelefon) átvizsgálása után kerültek a felszínre.
Szóval a busszal elindultam a belvárosba, majd betértem a Dunnes-ba almaciderért. Mivel még érvényes volt a TFI 90 perces jegyem, így átszálltam a Luas-ra, majd gyalog érkeztem a találkapontra. Ott meleg vendégváró palacsintával vártak a többiek (mivel túlnyomó részt franciák voltak, így inkább crêpes-t mondanék). Erről nincsen fotó, de szavamat adom, hogy nagyon finom volt!
Innen pubkereső túrára indultunk, ami csütörtök este Dublin belvárosában elég nehéznek bizonyult, mivel konkrétan minden kocsma, ami mellett elhaladtunk, tökig tele volt. Végül egy Living Room (egyeseknek ismerős lehet az Astorián található névrokon szórakozóhelyről) nevű pubba sikerült behatolnunk.
Post mortem
Az elfogyasztott ital mennyisége nem volt csekély, de azért mértékkel sikerült fogyasztanom, pont annyira, hogy haza tudjak menni (erről később) a saját lábamon. Az elfogyasztott italok között volt (a teljesség igénye nélkül): whiskey (erről is később), vodka, sör (Red Ale, illetve Guinness), mojito és nem utolsó sorban tequila.
A félkövérrel jelölt italokat most ittam először (vodkát minimálisan kóstoltam, de azt nem számolom itt most bele). A mojito-t nem találtam olyan extrának, szóval arról nehéz lenne hosszan áradozni. Ami viszont meglepett az az itteni whiskey és a Magyarországon kapható közti enyhe, de szerintem ezért kiérezhető különbség. Lehet, hogy csak odaképzeltem, de szerintem az itteni Jameson-nak jobb az íze: szerintem a karamellizálódott, édeskés, kissé égetett íz sokkal markánsabb, maga az ital is zamatosabb, mint otthon. A whiskey-t persze Charlie után itt is bőven jegelve fogyasztottam.
A vodka sem olyan különleges, pláne, hogy valami névtelen forrásból származót sikerült bevételeznem. A tequila több variációban is (koktélban, illetve sóval-citrommal) porondra került. És bár az íze elsőre lehengerlő volt (a gyomromnak is), de mégsem taszítja le a trónról kedvenc ünnepi italomat, a whiskey-t.
Haza is kéne jutni
A szálláshelyem a pubtól megközelítőleg 10 kilométerre helyezkedik el légvonalban. Ez az úthálózatot használva, esetleg sétálva valószínűleg sokkal több. Így fontosnak éreztem, hogy az utolsó (nem feláras) buszt még elérjem. Van éjszaka is busz, de itt a menetjegyek ára exponenciálisan nő a távolsággal, illetve az idővel (egyes esetekben akár 3 EUR [és ez csak a legmagasabb internetes ár] is lehet a buszjegy).
Bár nem voltam benne biztos, hogy az a bizonyos éjféli busz (és must lehet azt mondani, hogy puhány vagyok, de másnap ugyanúgy nyelvóráim voltak) egyáltalán létezik, de eltökéltem magamban, hogy én bizony elkapom és felszállok rá. A probléma csak az volt, hogy a kocsmánál álltam 23:19 perckor, a busz 23:30 perckor fut be a megállóba és kettőnket 2 km választ el. Illetve még szédültem is egy picit.
Őrült hajsza kezdődött a dublini éjszakában, amit a körülmények miatt nem sikerült rögzíteni. AZ alábbi GPS nyomvonalat egy szoftver segítségével csináltam, kézzel.
Végül izzadtan, csapzottan és zsibbadó végtagokkal sikerült elérnem az utolsó buszt (ami érkezésem után 30 másodperccel gördül be az állomásra). Fáradozásaimért máig érthetetlenül egy 0.15 EUR-os (15 cent) menetjegy lett a jutalmam.
A futásom a Mestertérképen is fent van, itt van az összes kép tegnapról.
Leave a Reply