A mai napomat kirándulással és a tágabb környék felderítésével töltöttem. A célom a Dublin külterületén fekvő Howth félszigetének felfedezése volt.
Megint tömegközlekedés
Úgy látszik, hogy ezen a ponton a bejegyzések visszatérő elemévé vált a tömegközlekedési rendszer elemzése/szidása. A ma igénybe vett tömegközlekedési szolgáltatásokra azonban nem (vagy alig) lehet panaszom, gyorsan és pontosan elértem az úti célomat. A Dublinba való bejutás után (16-os busz) átszálltam a DART-ra (Dublin Area Rapid Transport [Dublin környéki gyorsvasút]), ami legjobban a Budapest környékén üzemelő HÉV-re hasonlít (legalább is megállók és sebesség szempontjából). A DART egyébként nyilat is jelenthet (szerintem nagyon vagány rövidítés, legalább is a magyar állami rövidítéseknél [lásd. ÁNYK vagy ONYA pl.]).
A szipi-szupi gyerekjegyem segítségével nagyon olcsón (0.65 EUR) vehetem igénybe a rövidtávú vonatokat, illetve kb. mindent Dublin környékén.
A Howth-félsziget
A félsziget alapvetően egy nagyon jómódú környéket foglal magába, főleg a felső középosztály, illetve az elit él itt (elég magasak az ingatlanárak, akár több millió euró is lehet egy ház ára itt). Ennek ellenére a tengerpart miatt kedvelt célpont a turisták körében, és erre a sziget is fel van készülve/készítve. A számos étterem mellett több túraútvonalat is találhatunk, amelyeket végigjárva gyönyörű kilátás nyílik a tengerre (és a Dublinból kifutó hajókra).
A brit társadalom alapköve – A fish ‘n’ chips
Bár nem Angliában vagyok, de a tengerparton szinte mindenhol (Írországban is) lehet találni. Érdekesség, hogy ez az étel több, mint 150 éves, az első boltok 1860 körül jelentek meg Angliában. Az én esetemben ugye nem “eredeti” angol fish and chipset ettem, de az élmény azért közel volt.
Csak Howth-on van legalább 15 darab, csak tenger gyümölcseire szakosodott étterem, így nehéz választani. Az árak itt sem alacsonyak, de mondjuk a 7 Eurós Guinness után már sok dolgot benyel az ember. Az adagok viszont a 10-15 EUR közötti intervallumban már szép nagyok, érzésre legalább 1-1.3 kg körül lehetett a “dobozka”. A teljes brit életérzés jegyében sok sót és ecetet is kértem hozzá, plusz megküldte még egy kis citrommal is… És milyen finom volt!
Nem mondom, hogy a kulináris kultúra csúcsa, de frissen kisütve nagyon finom volt (és roppanós). Most ezt hidegen, tehát mondjuk a vásárlást követő negyven percen túl már nem érdemes szerintem elfogyasztani, mivel elég olajos, így elveszíti a karakterének egy részét. Szerintem az ecet és só jót tesz (főleg a krumplinak), a hal pedig verhetetlen citrommal együtt.
Azért le kéne mozogni az 1000 kalóriát…
De most tényleg. Így útnak indultam a szigeten. Első állomásom a helyi rádiómúzeum és amatőr rádióállomás volt. A múzeum több mint ezer kiállítási tárggyal rendelkezik, amik mind egy magánkollekcióból származnak. A megfigyelőposztot számos vezeték nélküli kommunikációs kísérletre használták és még ma is üzemeltetik (de a rádióamatőrség itt is kihalóban, mindössze 2000 amatőr van Írországban (persze ez százalékarányosan picit jobb a mi 3600 amatőrünknél).
Utána pedig túrára indultam a sziget peremén végigvezető túraútvonalon. Maga az útvonal jó állapotban van, ki van táblázva (néhol azért lehetne nyírni a növényzetet, de így mondjuk kevésbé invazív…). Maga az útvonal viszonylag könnyen bejárható, gyorsan 1.5 óra alatt. A hegytetőn kolbászda és gyönyörű kilátás várja a túrázókat.
A nap végén a DART-tal a város felé vettem az irányt, ahol egy átszállással már otthon is voltam. Mindenképpen egy fárasztó, de tartalmas lehetett részem. A térképet frissítettem, itt vannak a mai képek.
Leave a Reply